Belibbentem az ajtó... jó, ez nem teljesen igaz. Valójában már-már kirántottam az ajtót a keretből, olyan lendülettel léptem be a szobába. A pszichológusom feltehetőleg nem számított arra, hogy végül odaérek az időpontomra. Lihegve huppantam a fotelba, és automatikusan elkezdtem szorongatni a szőrmés kispárnát - mint minden egyes alkalommal. Csak, akkor nem kések fél órát az egy órán át tartó terápiámról. Heti egyszer járok, akkor is általában kések. Igaz, csak pár percet, de most éppen nem néztem az időt, és a társaságom remek volt ahhoz, hogy feldolgozzam, nekem most más dolgom lenne. A pszichológus - akit nevezzünk a teljesség igénye nélkül Áginak - meg csak nézett rám, miközben azon voltam, hogy megfelelő mennyiségű oxigénnel lássam el az agytekervényeimet. Úgy 5 perc telt bele, de végül megszólaltam ám!

-Szóval sajnálom... hogy késtem... - oké, oké, még mindig kapkodtam a levegőt. - Tulajdonképpen most pocsékba ment fél órát, nekem meg a terápia mai árának a fele. - Mert ezt még csak most realizáltam. Alkalmanként fizetek, nem is keveset és igencsak nehezen, de áldozok erre, mert tudom, hogy szükségem van rá.

-Médea, nézze! - Kezdett bele a lelkemben furkálódó középkorú nő. - Ha valóban szükségét érzi a terápiának, hogy itt legyünk, beszélgessünk és segítsek, akkor időben kell itt lennie. Pár perc késés nem okoz pusztulást a bolygónak, de így nehéz lesz tovább lendülni a gondokon.

Lesütött szemmel hallgattam a 20 perces monológot, ami arról szólt, mennyire felelőtlen vagyok, hogy nem veszem komolyan ezt a dolgot. Meg arról, hogy mástól veszem el a gyógyulás lehetőségét. Egy kicsit talán igazat is adtam neki, de nem hagyta elmondani, milyen okból nem értem oda. Miért nem néztem az órát, miért nem indultam időben. Mi volt az, ami megölte az időérzékemet. Illetve lett volna 10 percem elmesélni neki. De inkább csak bólogattam, és abban az utolsó néhány percben inkább kisétáltam az utcára. Levegő kellett. Úgy éreztem, megfulladok, ha maradok.

Leültem az épület tövébe, és csak bámultam a fejemből. Titeket meg gondolom az érdekel, mi válthatta ki az óriási felelőtlenségemet, ami csak abban az esetben lett volna megbocsátható, ha a világ megmentése forgott volna kockán. Talán még akkor sem... De az igazat megvallva, nem is valami okozta a mélyrepülést a kapcsolatomban Ágival, hanem valaKI. Feleleveníteni sem tudom, mikor volt velem ilyen utoljára. Tényleg mindig igyekszem időben érkezni, ha pedig tudom, hogy nagy a forgalom vagy biztosan megcsúszok valami miatt, inkább elindulok korábban.

Csakhogy momentán teljesen egyedi elfoglaltságom akadt. Egymásba futottunk egy régi ismerősömmel, akibe kamaszkorom derekán fülig szerelmes voltam. Őszintén szólva most is kifejezetten meglobogtatta azt a bizonyos lángocskát a szívemben, de ezúttal pusztán barátilag beszélgettünk egy kávé mellett. Ő semmit nem változott azóta, csupán annyi kiemelkedőt tudnék megjegyezni, hogy még sármosabb lett. Én meg ugyanaz a csődtömeg vagyok, mint akkoriban voltam. Bár ezt ő másképp látta. Ki nem tért abból, mennyire ragyogok, biztos jót tett nekem a nagyvárosi levegő, bizonyosan több hatalmas baráti társaság központi alakja vagyok és - persze, a kedvencem - alighanem profi és elismert vagyok a szakmámban. Ismeritek azt az érzést, amikor nem tudjátok eldönteni, hogy kiröhögjétek az elhangzottakat vagy helyette sírva kellene fakadni? Mert lényegében barátaim sincsenek, a szakmában meg nem jutok egyről a kettőre, így jószerivel mindenhol helyt álltam már, csak a szakmámban nem találok munkát. Az meg, hogy szerinte ragyogok... jó, az azért tényleg jól esett. Mégis, most tényleg belegondolva roncs vagyok...

Az elmúlt 5 évben kizárólag rossz kapcsolataim voltak, és ide a baráti kapcsolatokat is beleértem. Elvégeztem a tervezőgrafikát, de soha nem fogok grafikusként munkát találni. Előbb akartak felvenni könyvelőnek, minthogy a portfólióm alapján csináltassanak velem egy próbamunkát. Ez pedig végképp padlóra küldött. Már, ha nem vesszük azt, hogy az ember, akinek a menyasszonya voltam 2 hónapig meglopott, 1 éven át csalt az állítólagos legjobb barátnőmmel - aki nem mellesleg a tanúm lett volna az esküvőn, amire még az időpont is megvolt -, aztán eltűnt egy szó nélkül 1 hónapra, majd visszajött, összepakolta a cuccait, és egy "A gyűrűt megtarthatod, de ez nekünk nem fog menni." mondattal lezárta. Ott hagyott egy lakásban, amit egyedül nem tudtam fizetni, kismillió emlékkel, amit nem tudok kitörölni, és az a nő vigasztalt eleinte, aki 1 éven keresztül a szemembe hazudott. Gyakorlatilag az egész életem oda lett. Én pedig romokban heverek.

Eleinte a szüleimnél találtam menedéket, de az ő nyakukon sem akartam sokáig maradni, arról nem is beszélve, hogy a munkába való bejárás sem volt egyszerű. Kinek van kedve hajnal 3-kor kivergődni az ágyból, hogy másfél órát utazzon a munkahelyére? Így albérletet kerestem a fővárosban, újra, ezúttal egyedül. Vagyis, hogy pontosak legyünk: Kiadó szobát kerestem egy normálisnak tűnő közegben. Ez kvázi sikerült is azt leszámítva, hogy a lakótársaim nagyon tepertek, én meg hallani sem akartam barátságról. Azóta is felváltva játsszuk a sértődött kisgyereket, egyik héten én, a másikon Réka, a harmadikon meg Orsi a macskájával. Egyébként kimondottan kedvesek és szimpatikusak is, de az előéletemet tekintve inkább nem engedem őket túl közel. Szoktunk beszélgetni arról, kivel mi történt mostanában. Ha valamelyikünk főz valamit, általában mindhármunknak készül. A bevásárlást, a takarítást, mosást is mindig felosztjuk. Sőt, még filmeket is nézünk néha együtt. Mindezektől eltekintve, amikor túl személyessé válik a helyzet, én mindig eltűnök a szobám sötétjébe. Mert ott érzem magam biztonságban...